A nő, ki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír... Mert nincsen irgalom.

Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli.
Siet... feléje nyúl sután...
más otthon ízével teli.

A zsebkendőjén, ingein
egy másik asszony nyoma van.
S a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol -nyomtalan.

Csak, mint napfény, felragyok
aztán pár napra beborul.
Az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog
otthon egy könyvet és leül,
pár sort elolvas... felzokog,
mert oly sokat van egyedül.

De miért? Hisz ő is annyit ér,
mint az, akinek férje van.
Benne is úgy lobog a vér,
szeretne élni boldogan.

Fényes vasárnap járni kinn,
büszkén, karolva vinni őt
mutatni: Nézzétek! Enyím!
Állni a pletykálok előtt,

S nem mellékutcák kis, sötét
zugában kapni csókokat.
És ijedten rebbeni szét,
ha ismerős, ki ott haladt.

A nő, ki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet ad.
Hitet, szerelmet, életet,
türelmet, ifjú álmokat...